Szeptember 7–8. között rendezték az AI Summit eseményt Budapesten. Mi is ott voltunk, egy ritkábban tárgyalt témára fókuszálva: a politika viszonyára a technológiai fejlődéshez. Ebben a részben olyan előadók gondolatait szedtem csokorba, akik maguk is aktívan formálják a közéletet, kiegészítve saját meglátásokkal. Lássuk!
Itt tudod egy kávé árával támogatni a munkánkat: BuyMeaCoffe. Köszönjük!
A politika kiszabadult
Az első panelben Pogátsa Zoltán, Horn Gábor és Petneházy Dávid beszélgettek egy történelmi perspektívában arról, hogyan alakítja át az AI a nyilvánosságot.
Horn megfogalmazásában: „a politika kiszabadult az ellenőrzött fogságból.” Ez jól mutatja, mi változott meg a technológiai fejlődéssel: eltűnőben vannak azok a kapuőrök - a szerkesztőségek, újságírók, intézmények - amelyek korábban megszűrték, mi és milyen formában jut el a választókhoz.
Igazából a technológia mindig is alakította a közéletet, már jóval az AI előtt is. Folyamatosan változott, hogy ki tud beszélni kihez, milyen sebességgel, milyen eszközökkel. Ma már egy politikus olyan közvetlenül érheti el a választóját, mint korábban soha: a választó pedig ugyanilyen közvetlenül készíthet és terjeszthet maga is politikai tartalmat. Az AI ezen most brutálisat gyorsít: mostmár néhány perc alatt lehet teljesen valósághű megszólalást, dokumentumot, videót vagy bármit létrehozni.
Ez viszont nem automatikusan rossz: elhangzott egy fontos - sőt szerintem a legfontosabb - történelmi párhuzam. Korábbi generációk a televíziótól és az internettől is tartottak; még az ipari forradalom idején is születtek olyan szakmai állásfoglalások, hogy például a vasút fizikailag ártalmas lehet az emberre.
A minta ismerős: az újdonságot először hajlamosak vagyunk veszélyként látni. Miközben sok esetben arról van szó, hogy ugyanazokat a tevékenységeket gyorsabban, olcsóbban és egyszerűbben végezzük. Akárcsak a vasút esetében az utazást.
Ha konkrétan a politikáról van szó, Pogátsa szerint a manipuláció sem az AI-val kezdődött. A huszadik századi fogyasztói társadalom létrejöttével a gazdaság egyre kevésbé pusztán a meglévő szükségleteket elégítette ki: ezért a reklámipar feladata egyre inkább a vágykeltés lett. A politikai kampány ebből a szempontból ugyanannak a logikának a rokona: nagyközönséget akar meggyőzni, viselkedést akar kiváltani. Ez azért különösen fontos, mert miközben egyre fejlettebb eszközök vesznek körül bennünket, a használatukhoz szükséges képességek nem feltétlenül fejlődnek velük együtt. Erre példaként a már most is mérhetően romló szövegértési képességeket emelték ki. Egy politikai rendszer pedig nagyon könnyen visszaélhet azzal, ha a választók technológiai vagy médiatudatossága elmarad az őket célzó kommunikációtól.
A folyamat nemcsak a választókra veszélyes. Kiemelték, hogy a politikus saját maga is bele tud szorulni az általa létrehozott buborékba. Ha a kampánytechnológia egyre pontosabban mutatja meg, mire reagál jól a saját közönség, könnyen hihető, hogy ez egyben a társadalom egészének véleménye is. A politikai kommunikációs gépezet tehát ugyanúgy félrevezetheti a politikust, mint a választót.
Akkor most tartanunk kell az államtól, hogy ellenünk fordítja a technológia lehetőségeit? Pogátsa szerint nem egészen: az állam nem olyan érdekállású szereplő, mint például az AI-t fejlesztő óriásvállalatok. Az igazán autonóm szereplők ebben a gazdasági érdekcsoportok, amikkel szemben pont fel lehet és fel is kell készíteni a társadalmat - talán ez a közéleti szereplők legnagyobb felelőssége az új korszakban.
Ennek fényében jogos a kérdés, mit jelent ez akkor, amikor körülöttünk egyre aktívabbá válik a közélet. A beszélgetésen konszenzus volt arról, hogy összességében pozitív, ha több emberhez jut el és többen foglalkoznak politikával. Még a „tízmillió politikai szakértő országát” sem feltétlenül problémának látták: jelentheti azt is, hogy az emberek tájékozódnak és bekapcsolódnak. Pogátsa hangsúlyozta az AI tudást demokratizáló lehetőségét: a tudásáramlás sebessége folyamatosan nő, az AI pedig potenciálisan olyan emberek számára is hozzáférhetővé tesz összetett információkat, akik korábban nehezebben jutottak volna hozzájuk.
Viszont fontos rámutatni, hogy az aktivitás önmagában még nem jelent valódi részvételt. Attól, hogy valaki folyamatosan kommentel, megoszt, szavaz egy online kérdésben vagy politikai tartalmakat fogyaszt, még nem biztos, hogy nagyobb hatása van a döntésekre. Sőt: az állandó részvétel érzése akár el is fedheti, milyen kevés valódi beleszólásunk van.
Lényegében ennél a gondolatnál veszi fel a fonalat a következő beszélgetés.
Hogyan lehet a technológiát politikai részvételre használni?
Radnai Márk természetesen a Tisza kampánya kapcsán kapott kérdéseket: mit használtak, hogyan használták és mik a hosszú távú céljaik a technológia és állam viszonyában?
A Tisza kampányában szerinte tudatos paradigmaváltásra volt szükség. Úgy látták, hogy a politikai ellenfél által évek alatt felépített kommunikációs világot annak saját szabályai szerint nem lehet legyőzni. Ezért ideális volt olyan csapatot építeni, ahol fogékonyak a technológia adta új távlatokra. Viszont generatív AI-t tartalomgyártásra állítása szerint egyáltalán nem használták. Inkább az adatfeldolgozásban, a közösség szervezésében és az aktivitás mérésében keresték a helyét. Ezáltal tudták mérni, hogy mely közösségek a legaktívabbak, hol jelennek meg új szervezők és az emberek aktivitásukkal milyen eredményeket érnek el.
Radnai szerint az egyik legnagyobb politikai innováció éppen az lehet, ha ezt a módszert sikerül tartóssá tenni és a részvételt újradefiniálni. Ehhez először meg kell adni a releváns kontextust és példákat, hogy legyen lehetőség tanulni az adott kérdésről. Miután pedig kialakult egy vélemény, láttatni kell, mi lett a visszajelzéssel: eljutott a döntéshozóhoz? Ha igen, mit kezdett vele? Ha nem, miért nem? Tehát a vízió, ami AI segítségével kiépíthető: egy folyamatos társadalmi visszacsatolási rendszer. Radnaiék elképzelésében az AI egyik szerepe az lehet, hogy nagymennyiségű társadalmi visszajelzést rendszerezzen. A cél egy olyan élő tudásrendszer, amelyből láthatóvá válik, mit gondolnak az emberek különböző kérdésekről, és ezt össze lehet vetni szakmai modellekkel, nemzetközi példákkal vagy korábbi kutatásokkal.
Itt azonban azonnal megjelenik ugyanaz a kérdés, amely az AI sok más területén: ki kontrollálja ezt a rendszert? Ha az állam üzemelteti, hogyan lehet megakadályozni, hogy a saját politikai érdekei szerint kérdezzen? Ha magánkézben van, ki fér hozzá az adatokhoz? Ennek egyik fontos garanciája a nyilvánosság lehet, a transzparencia kérdéséhez vezetve – és ahhoz, mekkora felelősség hárul azokra, akik ezeket a rendszereket megtervezik és működtetik.
Ezen a rendszeren túl is lehet találni a technológiának helyet (bőven) az állami működésben. Radnai szerint a mai államigazgatás alapvetően nem innovációra van kalibrálva. Hosszabb távon olyan digitális állami infrastruktúrát kell kiépíteni, amely ténylegesen könnyebbé teszi az emberek életét. Ebben a vízióban az állam nem egyszerűen szolgáltatásokat biztosít, hanem segít eligazodni, visszajelez, lehetőségeket nyit meg, és közelebb hozza a döntéshozatalt. Ezt egyfajta „törődő állam” irányába mutató modellként lehet leírni. Ezzel együtt pedig megnyílhat az ajtó a politikán kívül felhalmozott tudás és tehetség bekerülésére az állami működésbe – többek között a startupvilágból is!
Viszont egy dimenzióról még nem esett szó.
Ki fogja tudni realizálni a technológiai forradalom gazdasági hasznát?
Orbán Balázs gondolataiban ez került a középpontba. Az AI-t elsősorban gazdasági és geopolitikai kérdésként írta le. Szerinte az AI-boom globális átrendeződést indít el, miközben Európa már most is komoly versenyhátrányban van. Ezzel a megközelítéssel tehát körbeérünk: az emberek, az állam, majd pedig az államok közötti szinttel is foglalkoztunk.
A problémafelvetésében Európa szabályozásban túl gyors, technológiai fejlesztésben jóval gyengébb. Felhasználói oldalon jelen vagyunk az AI-forradalomban, de kevés saját modellt, infrastruktúrát és globálisan versenyképes technológiai vállalatot építünk. Így a technológiát használjuk, de a hozzá kapcsolódó gazdasági növekedés jelentős része máshol keletkezik.
Beszélgetőpartnere többször kérdezett aktuálpolitikai kérdésekről is. Például arról, Európai Parlamenti képviselőként mit tud tenni a technológiai fejlesztések serkentéséért, illetve Európa lemaradásának megakadályozásáért. Válaszában olyan kutatóintézetek, kapcsolatrendszerek és tudásközpontok létrehozását jelölte meg, amelyek a globális változásokat „magyar szemüvegen keresztül” értelmezik, és így javítják Magyarország érdekérvényesítő képességét.
Utalt továbbá a Patriots for Europe állásfoglalásaira is az innovációpolitika terén: európai technológiai szuverenitást a dereguláción és R&D-befektetéseken keresztül, valamint tehetségmegtartást és atomalapú energiapolitikát — mindezt a jelenlegi EU-szabályozási (AI Act, DMA, GDPR stb.) keretrendszer kritikáján keresztül.
Ez egy nem is teljesen szabadpiaci logika de nem is a annak tiltása, hanem egy pragmatikus „harmadik út" az amerikai-kínai dominancia, a kontrollálatlan laissez-faire és a túlzott európai szabályozás között. Európa ne mások által kifejlesztett technológiát szabályozzon, hanem saját technológiákat fejlesszen és hozzon létre saját tech-óriásokat.
Ebben az értelmezésben tehát az AI egy új növekedési modell alapja: adatközpontokra, chipekre, energiára, kutatási kapacitásra és nemzetközi hálózatokra van szükség hozzá. Orbán szerint ezért az AI-politika elválaszthatatlan az energiapolitikától, a külpolitikától és attól is, milyen helyet próbál Magyarország és Európa elfoglalni az átalakuló világrendben.
A közös nevező
A három beszélgetésben három eltérő nézőpontból, más szakterületről és más fókuszponttal jelent meg az AI és a jövő technológiai vívmányai. Hol van mégis a közös pont?
Mindhárom panelben visszaköszönt a tanítás, tanulás, oktatási szempont. Muszáj megtanulnunk használni az új eszközöket és azt, hogyan éljünk együtt velük. Akár klasszikus állami feladatként: iskolákban, kisebb közösségekben vagy nyugdíjasklubokban segíteni egymásnak a tanulásban. Emellett a három beszélgetésből számomra a legerősebb közös tanulság, hogy a közéleti szereplőknek komoly felelősségük van most a társadalom felkészítésében.
Azonban a technológia önmagában egyik irányba sem viszi a közéletet. Lehet belőle minden korábbinál kifinomultabb befolyásolási eszköz, de lehet nyitottabb döntéshozatal, könnyebben érthető állam és szélesebb hozzáférés a tudáshoz is - ami inkább kinyitja a társadalmi buborékokat, nem pedig újabbakat kreál. Hogy melyik irány erősödik, az nem csak a politikusokon vagy a techcégeken múlik. Rajtunk is. Talán ezért a legfontosabb, amit most tehetünk: megtanulni használni ezeket az eszközöket, és amit megtanultunk, továbbadni.
Kicsit nem is tudunk mást tenni, mint tanítani egymást.